469
Az író egyes szám első személyben ír, de írásában egy forradalmárral azonosul. Az 1849-es forrongó idők közepette hosszú ideje várt a forradalmár bezárva és nem tudta, mi lehet kint, csak álmodozott róla, hogy talán már zajlik valamiféle tárgyalás a politikusok között. Talán azért van csend. Egy nap a bőrtönőr azzal jött, hogy átviszik máshová. A forradalmár ezt is égi jelnek vélte, hogy valami komoly dolognak kellett történni, talán már el is foglalták ezt a kaszárnyát és már nem tudják itt a rabot biztonsággal őrizni. Nagyon várta, hogy végre lássa az utcákat:
"Bizonyosan nagy dolgok történnek ott künn. Tán csata folyik. Kossuth segítséget hozott, Klapka visszatért, győzött és Pest felé jön. "
Azután autóba ültették és átvitték a másik épületbe egy év után. Az út alig fél órát tartott, az utca kinn is csendes volt. Az emberek fásult tekintettel folytak az utcán. A forradalmár próbált az arcokról olvasni, szeretett volna megszólítani valakit, hogy mi történt, de nem lehetett. A Lánchíd tátott szájú oroszlánjai se mondtak semmit. Aztán beértek egy temetési kocsit. Lovasszekeret, amelyiknek az egyik kereke cserélve volt, le se festették, a kerekek csikorogtak keservesen, a koporsó dísztelen még virág se volt rajta. Csak hárman kísérték. A forradalmár nézte együttérzőn, aztán amikor elkanyarodott a szekér, elszorult a szíve. Meglátta, hogy Wesselényi Miklós gróf koporsója volt az, az árvízi hajósé, aki életeket mentett, aki saját jobbágyait is felszabadította és taníttatta, aki minden felszólalásában az igazságot védte.... most kíséret nélkül temetik. A forradalmárnak (Mikszáthnak) ez az egy jelenet elmondott mindent: olyan világ van, hogy nem mertek elmenni Wesselényi temetésére.
