330
Az 1923-as novemberi pesti utcáról és a pesti szegény gyerekek helyzetéről mutat képet nekünk az író. Az elbeszélés azzal kezdődik, hogy egy kislány papírt írat alá a szülőjével (a szülő az elbeszélő), hogy az iskola 8-kor vagy 9-kor kezdődjön-e. Természetesen a szülő 9 órára szavaz, hiszen tudja, hogy egy egészséges embernek legalább 8-9 óráig kellene aludnia főleg ősszel és télen.
A pesti utcákon drága holmikkal teli kirakatok sorakoznak, ember nagyon kevés van, és mindenki az árakra panaszkodik, ahogyan most is. Viszont nem futkosnak, mint most: "Senki sem siet. Minek?... Nincs sietős dolga... Azér a kis pénzér? Úgysincs üzlet. Nincs cél, nincs munkaöröm."
Van egy súlyos fásultság az embereken, nem érzik hasznosnak magukat az aktatologató munkáktól és nem érzik embernek magukat a háború után.
Csak Budapesten ekkor több százezer árva gyerek élt, akiknek a szüleit a háború vagy a járványok elvitték. Öt árvaházat töltöttek meg, és ezen kívül voltak még a nyomorék és tüdőbeteg gyerekek, akiket még nehezebb volt elhelyezni. A tüdőbeteg gyerekeket semmilyen intézmény nem fogadta. 1923-ban még elég sokan haltak meg az utcán emberek, mert nem kellettek senkinek. A külföldi (Pl. holland) csereüdülésre is csak a leggazdagabb gyerekek mehettek kifogástalan ruhában és kifogástalan viselkedéssel.
"A politikusok meghozták a törvényt, hogy tíz éven aluli gyereknek nem szabad többet gyárakban dolgozni." Ez jó, de a gyerekek azért dolgoztak a gyárakban, hogy ne haljanak éhen. Most ez a pénz is hiányzik.
Egy asszony szerette volna bentlakásos iskolába bejuttatni a gyerekét, mert nem tudja eltartani, de annyi ruhát kértek a gyerekkel, amit nem tud előteremteni, még az utazásra sincs pénz.
Nincs pénz, nincs pénz... Nincs pénz, ami megszüntetné a szegény ember nyomorát.
