290
Vera zokszó nélkül végzi a sok munkát a házban és a ház körül. Mos, főz, enni ad a disznónak, megfeji a tehenet és elhessegeti a kotlóst a konyhában. Nem fogadna fel segítséget, mindent elvégez egyedül, mert az van meg, " amit az ember maga tesz". A kicsi fia is ott van körülötte,épp úgy néz ki, mint Vera. Vera nagyon szereti és félti is, nem tudná elképzelni az életet nélküle. Mostanában egyik csapás érte a másik után. Az apja a jeges Tiszába fulladt a télen. Az öccse fegyvertisztítás közben véletlenül szíven lőtte magát. A temetés hideg esős napján a másik öccse fázott meg annyira, hogy kilenc nap múlva meghalt.
Vera halált sejt mindenütt, azt mondja a kisfiának:
"– Eggyem, pettyem, ha itthagysz, utánad megyek"
Ha már nem adott az Isten annak a kisfiúnak "tüzes vért", kapjon meg a szüleitől minden "vagyont, segítséget, hogy könnyű legyen az élete".
A munkások megjönnek a mezőről végigülik a teraszt, a gazda is közéjük ül. Vera kisfiának a konyhában tálal, de agyerek az apját követeli. Jön is az apa és játszanak: a kisfiú a fülébe súg, az apja játékból megijeszti. A kisfiú boldogan kacag, amiért az apjával lehet. Vera féltékeny. Ráparancsol az urára, hogy csinálja meg a kenderdörzsölő fát a munkáslányoknak (egy nagy forgatható faszerkezet része, azzal teszik rugalmassá, puhává a kendert).
Vera beviszi altatni a kisfiút, aki hamar elalszik az ágyukban. Közben hallja, hogy nagy a jókedv a kertvégi csűrnél. Hajtják a dörzsölőt a nyáréjszakában a fiúk és a lányok (a munkások). Vera lekiabál az uráért, nehogy megfeledkezzen magáról. A gazda (János) el is indul fölfelé, bár maradna inkább a jókedvű társasággal. Korábban az anyja nem engedte, most a felesége.)
A gazda morogva veszi tudomásul, hogy agyerek már megint az ágyukban alszik.
"– Feküdjön csak lefelé. A helyére! – parancsolta az asszony, mint az állatszelidítő, ráfüggesztvén sötét, nagy szemeit a maga fenevadjára."
János a falnak fordul és elalszik. Vera pedig hozzábújik a gyermekéhez.
