3871
Petőfi Sándor: A Kiskunság
Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.
Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.
Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a Nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára...
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.
Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőböl.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.
Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.
Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.
Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.
Ott van a délibáb
A láthatár szélén... nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.
Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog.
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.
A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyosodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.
Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.
- Pest, 1848. június -
tájleíró költemény egy választási győzelmet remélt szülőföld-szeretettel átitatott ömlengés.
Petőfi a zajos nagyvárosból vágyódik vissza a mesés Kiskunságba, ahol született. A lírai én behunyja "testi" szemeit és már nézi is "lelki szemeivel" (ami egy vadászpilótáé) a Kiskunság végtelen tájait.
A Kiskunságot, mint egy mosolygó gyermeket az anyaföld két ölelő karja , a Duna és Tisza fogja körbe.
Körös-körül:
pusztaság
pihenő gulya és gulyás (szürkemarha csoport és az ember, aki 'marhára vigyáz')
patak halacskákkal
kiszáradt és beomlott gémeskút
lepukkant csárda
kis tanya búzafölddel
végül a búza közt kinőtt virágok (Búzavirág és pipacs)
A versnek nincs valódi lezárása, elúszik a végtelenbe, mint a rónaság.
Stílusa romantikus (túlérzelmes) és realista (tényszerű) egyszerre. A jelen és a múlt összeolvad azáltal, hogy Petőfi visszaemlékszik a tájra, ugyanakkor benne is látja magát. (Tehát van egy Petőfi, aki áll a szélmalmok előtt és egy másik, amelyik azt mondja: "Úgy szeretek állni a szélmalmok előtt!"... ezt állítólag egy verselemzésben tudni kell. Tehát ne feledd, amikor arról mesélsz, hogy mi történt veled tegnap, akkor a lírai éned ketté válik, az egyik elmeséli a sztorit, a másik pedig tegnap van.... és ez költészet)
Játszik a színekkel (zöld búza, piros pipacsok, sötétzöld káka), a távoli és közeli helyek képeivel ("Ott van egy délibáb", emitt a "futó bogarak")... az ember ugrándozik a mozgalmasnak láttatott rónán, ahol amúgy semmi sem mozdul és a legtöbb dolog nyugalomban heverészik.
A verset tovább színezik a
jelzős szerkezetek (szép föveny, ütöttkopott csárda)
megszemélyesítések ("nagy ágas áll szomorún", "Kapaszkodik a Nap fölfelé")
és hasonlatok ("S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét az anya, úgy tartja")
Alapjában véve a vers lendületes és mozgalmas, hittel és bizalommal teli... még nem is sejti Petőfi, hogy a közelgő választásokon nem lesz elég a szülőföldet szóban megölelni...
(A cím szerepel, mint: "Kiskunság" "A kiskunság", "A Kiskunság" és "A Kis-kunság"... kéziratot nem találtam)
