1195
Pató Pál egy tétlen, tunya halogató nemes.
Pató Pál úr egyedül él, mert lusta feleséget keresni magának. Omladozik a háza, gazos a kertje és a szántóföldje. Elkoptak a ruhái és megvan már az új anyag a ruhavarratáshoz, de lusta szabót hívni. Az utolsó versszakból az is kiderül, hogy bőséget, gazdagságot hagytak rá a felmenői (apái), de ő lassan feléli ezt a vagyont és nem törődik semmivel.
Ez egy szatíra, ami nagyjából azt jelenti, hogy a jellemhibáját eltúlozva nevetségessé teszi ezt az embert a költő. Ez esetben a falubíró uraságot, Pató Pált. Aki a lustasága és nemtörődömsége miatt nem érdemel bocsánatot. Petőfi lenézi az uraságot, aki egész életében csak henyél.
A vers műfaja zsánerkép (=életkép), ami azt jelenti, hogy egy életképet jár körül a költő, most a lusta, tohonya, henyélő falubírót.
Pató Pál úr egy létező ember volt és volt ilyen szava járása, hogy "ej, ráérünk arra még", Petőfi találkozott is vele és megragadta a figura. De azért a versben messze eltúlozza a figyelmetlenségét, hiszen az eredeti Pató Pál sokat tett a népért.
A vers az akkori nemességről szól, akikről Petőfi rossz véleménnyel van, mert mindent hagynak tönkremenni maguk körül.
Petőfi a versben a halogatást a magyar mentalitás részének tekinti (tipikus magyar tulajdonságnak tartja). Bár a halogatás inkább a nemesekre volt jellemző, (hiszen a paraszt nem halogathatott, mert nem lett volna mit ennie, ha nem termeszti meg.)
