2133
Radnóti Miklós - Hetedik Ecloga
1.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
2.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
3.
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
4.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
5.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
6.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
- 1944. július Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben -
A költemény néhány hónappal a költő halála előtt született egy munkatáborban.
Műfaját tekintve életkép (nem ekloga, mert nincsenek benne párbeszédek. A költő (a lírai én) önmagával, a belső hangjával, saját lelkével beszélget. A test kiszolgáltatott, gyötrődő és elszenvedő, közben a lélek vágyódó és a szerelemben merítkező.
A kérdésére nincsen válasz. Alig érzékelhető rettenet-valóság és emlékek álma fonódik össze. Már a félelemhez is fáradt, nincs benne felháborodás.
A jelen felfoghatatlanul megalázó és embertelen világából nem tud másképpen, máshová menekülni, csak az emlékeibe. Az emlékképek szürreálisan kedvesek, finomak, hívogatóak, a jelen ezzel szemben durva és alantas.
A vers nincs versszakokra tagolva, de szakaszokban átláthatóbb.
1. vsz
Radnóti a feleségéhez beszél... olyan meghitten, gyengéden és békésen, mintha csak együtt ülnének egy teraszon. Este a drótkerítések eltűnnek, nem látszanak, nincs jelentőségük, nem zavaróak. Az éjszaka az álmoké, a rabok ilyenkor szabadok.
2. vsz
Nem csak az életben maradás kétséges, hanem az is, hogy van még hová hazatérni. Létezik-e még az otthon? Létezik-e még a haza? Jóleső a múlt képeibe bújni, de már nem látszik élesen más, csak a távolság ettől az idilli nyugalmas otthoni élettől.
3. vsz
A szorongás a végletekig fokozódik, teljes a kilátástalanság, vaksötét a jelen, a költő úgy ír, hogy "hernyóként araszolgat a papíron".
4. vsz
Ebben a kiszolgáltatottságban elvész már a nemzetiség, az emberség és lassan az életerő is elpárolog. A halálra mint csodára gondol.
5. vsz
A táborban a foglyok állatokként tűrik az élősködő rovarokat. Az ember elveszíti minden méltóságát. És a holdfényben, a sötét éjszakában, ismét láthatóvá válik a szögesdrót. A táborban egy újabb hiábavaló nap telt el.
Az este indította sötétség és bezártságérzés itt itt a legerőteljesebb, legsötétebb éjszaka.
6. vsz
A záró sorokban a teljes kilátástalanságból újra a feleségéhez szól. Vele és benne békére lel. A szerelem jelenti az egyetlen vigaszt. A szerelem az az erő, ami élteti a lelket, és amíg hiheti a költő ezt a szerelmet, addig kitart.
A záró sor: "nem tudok én meghalni se, élni se nélküled "
Horatius: Lydiához című költeményéből köszön vissza,melyet Radnóti fordított.
Ott: "csak veled tudok én halni is, élni is"
