Áron maga beszél a gyerekkoráról.
Megérkezett Lőrinc bácsi, aki úgy tudott mesélni, hogy "virággal az illatot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette."
Lőrinc bácsi azt mondta Áronnak, hogyha kijárta az iskolát, akkor legyen bátor, becsületes ember.
"-...de milyen a bátor ember?
– Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni – felelte az öreg.
– S ki a becsületes? – folytattam.
– Aki életének utolsó órája szerint él!" , tehát az a becsületes, aki megbecsüli magát és életét úgy éli, hogy az utolsó órán büszke legyen arra, ahogy élt.
- És a foglalkozás?
- Lehetnél pap, gyógyító, törvénybíró vagy mindez egy személyben: a költő. Költő, mint Petőfi.
Áron itt megkérdezi, ismerte-e Lőrinc bácsi Petőfit. Persze, hogy nem ismerte, de már folyik is belőle a szó, mintha együtt lettek volna a lövészárokban 1849-ben. Petőfi "olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél." Egyszer csak a szemközti jegenyefán énekelni kezdett egy különös madár. "Piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: Szabadságunk madara!”
A költő elindult fel a jegenyefára elérni a csodás madarat, s a madár is egyre feljebb s feljebb ment. Közben közeledett az ellenség.
"– S aztán mi lett Petőfivel? – kérdeztem. (kérdezte Áron)
– Gondolom, onnét elrepült – mondta az öreg.
S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre."
Itt zárul a novella.
Az öreg ezzel a történettel azt mondja Áronnak, hogy legyél olyan ember majd életedben, akire az emberek büszkék lennének, ha ismerhették volna.
Tamási Áron teljesítette ezt és a legismertebb erdélyi író lett.












