4332
.
A kisregény a polgári élet és a művészi lét közötti dilemmát mutatja be. Tonio Kröger figuráját az író saját magáról mintázta, alkotói válságának lényege a művész olyan mértékű felmagasztalása, mely szerint már nem tud boldogan létezni a "szőke, kék szemű" hétköznapi emberek között. . Thomas Mann a saját maga által vélt nagyszerűségének és művészetének volt az áldozata.
1. fejezet
Az Északi-tenger partján él a gazdag gabonakerskedő és a gyönyörű sötét szemű délvidéki asszony fia, a 14 éves Tonio Kröger. Az ő ellentéte a szintén mocskosul gazdag, szőke és két szemű Hans Hansen, aki mindazt képviseli, ami Tonio nem tud lenni: népszerű, sportos (lovagol, úszik, vitorlázik), jó tanuló és könnyed polgári életet él. Tonio mindent megtesz Hans barátságáért nem sok sikerrel. Megmarad köztük a távolság és Tonio szenved ettől.
Tonio magányos, hegedül, verseket ír és meghatottan merül el Schiller Don Carlosában. Az osztálytársai közt sem tud feloldódni és a tanárai is elutasítják. Egyre rosszabbak a bizonyítványai, apjának is csalódást okoz ezzel.
Bár a bonyolult érzéseit versbe, szavakba tudja önteni, irigyli Hans Hansent az egyszerűségéért és a könnyedségéért.
2. fejezet
A legelőkelőbb családok fiataljai kapnak táncórát François Knaak balettmestertől, aki Hamburgból érkezett ide. Tonio már 16 éves és csodálkozva figyeli, ahogyan a balett tanár nagy hatást kelt. Közben beleszeret a finom vonású, mindig vidám, szőke, kék szemű Inge Holmba, aki azonban ügyet sem vet rá. Magdalena Vermehren figyelt fel Toniora, a versei után is érdeklődik, csetlik-botlik mellette a táncórán. Tonio azonban Ingét szereti, aki "örökké idegen marad".
3. fejezet
Meghal a nagymama és Tonio apja is. Az anya egy olasz zenészhez megy hozzá, akivel Münchenbe költöznek. Tonio őrzi a sértettségét, "komikumot és nyomorúságot" lát maga körül. Szenved és egyre mélyebbre züllik, sodródik. "Kicsapongó és rendetlen életet élt, amelytől a lelke mélyén undorodott..”
Miközben önmagát, mint embert semmire sem tartja, alkotóként sikeres lesz, kiváló költőnek tartják. Életében is igazzá válik a közhely, hogy "meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."
4. fejezet
Tonio már elmúlt harminc éves és egy tavaszon, tele lendülettel és inspirációval, a festőművész Lizaveta Ivanovnához látogat a műtermébe. Ekkor éri el a belső konfliktusa csúcspontját: képtelen megélni a művészt és a polgárt is egyszerre. Kezd elveszni az őszinte érzékenység, és a szemlélőnek szóló hatás kiszámítása közt... hiszi, hogy a tökéletes alkotáshoz el kell merülni az emberiben, ugyanakkor teljesen elkülönülve és elmagányosodva érzi magát. Az emberit kell tehát ábrázolnia anélkül, hogy részt venne az emberi dolgokban. Tonio világnézete az, hogy az élet örök ellentétben áll a művészettel... közben pedig éhesen vágyik az élet egyszerűségére, "a közönségesség élvezetére".
(Ez Schopenhauer filozófiája is „a szellemi arisztokráciáról“.)
Lizaveta Ivanovna azt gondolja Tonioról, hogy egy tévútra jutott átlagember.
5. fejezet
Tonio visszavágyik az északi vidékekre, a skandináv konyhára és a tengeri levegőre. A könyveket is, amit ott írtak, származási országukban szeretné elolvasni. Lizaveta kineveti, világos számára, hogy csak hazavágyik a szülővárosába. 13 éve nem járt ott.
6. fejezet
A szülővárosa kissé idegenül hat. Inge és Hans háza előtt is elmegy, azután csodálkozik, hogy a szülőháza helyén egy könyvtár áll. Egy népkönyvtár, pedig Tonio szerint "itt sem a népnek sem az irodalomnak nem volt keresni valója."
Történt egy különös eset is. Tonio épp elutazni készült, amikor váratlanul összekeverik egy körözött szélhámossal. Nem tudja magát igazolni, mert nem hord magánál iratokat. Mindössze egy novella korrekturanyomat van nála, azzal próbálja magát igazolni.
7. fejezet
Tonio hajóval utazik Koppenhágába az éjszakát a fedélzeten töltve. A gyerekkorára emlékeztető látomások és álmok után Aalsgaardban egy kis fürdőhotelben foglal szobát magának.
8. fejezet
A kora őszi csendes időszakban egy csapat kiránduló jelenik meg, köztük Tonio megpillantja Ingét és Hanst, kéz a kézben járnak, házasok.
Tonionak összeszorul a szíve, fájdalmas táncórás emlékeit tovább torzítja és magába fordulva elrejtőzik. Talán élhetett volna úgy, mint Hans, "a teremtés kínjától mentesen, boldog közönségességben." Talán újra lehetne kezdeni. De az nem érne semmit. Mert Tonionak a szíve él. A szíve él "dermedtségben, sivárságban... ez művészet!" Tonio a művészetet választotta.
9. fejezet
A zárófejezet egy Lizaveta Ivanovnának írt levél. Tonio Kröger megírja az önkeresésének eredményét. Az általa irigyen nézett polgárok ostobák, unalmasak és közönségesek. A művészek szépségimádók, flegmák és vágytalanok.
Tonio hiszi, hogy nagy hírnév előtt áll, tudja, hogy az őt körülvevő alakok arra várnak, hogy ő beletegye őket a műveibe, ezzel elvarázsolja és megváltsa őket. És minden érzés és múzsa közül a legtöbbet érő még mindig Inge. Ez a szerelem "Jó és termékeny. Vágyódás van benne, mélabús irigység, kis megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság."
-- VÉGE --
