1875
Vörösmarty Mihály:
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
a vers:
A költő saját korában nagyon alul értékelt, a 20. századtól viszont igencsak túlértékelt életvégi rapszódiaittas nyafogása.
Vörösmarty szánalmas ars poeticája.
Hangulatában bordal, műfajilag rapszódia. Vörösmarty utolsó befejezett verse. Mert be van fejezve. Pont van a végén.
Vörösmarty érzi, hogy közel jár a nagy ellenség, a vég, ami ha tárt keblünkre öleljük vagy leköpjük, de előbb-utóbb mindannyiunkat leterít. Aki egész életében csak dalolt, most is dalol, csak kicsit fájó az összegzés... valahogy mínuszos a mérleg.
Mikor billent át?...pont nem arra néztem.
Ezerrel megy a kocsmafilozófia, hogy 'ugyan mit ér az evés, inkább igyunk'.
Cinizmus, szenvedés és komorság, Vörösmarty még sírásában is megelőzte a korát. (Nem sírásásban.)
A "vén cigány" a sírva vígadás embere. A versben a költő metaforája, a költő önmagának mondja: "Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal", tehát "ne gondolkodj Mihály, írjál". Nos ez sikerült. Már Vörösmarty előtt is voltak nagyszerű költőink, akik összefüggéstelenül siránkoztak, de ez,... ez igen. Mihály odatette.
Persze, hogy odatette, hiszen ekkor már ha nem is egy tapasztalt, de egy megfáradt vénember volt marha nagy világfájdalommal, hogy a sok líra miatt háttérbe szorult az élet. A magvas gondolatok mellett arra már nem jutott idő. Most már mindegy, "ne gondolkodj, írjál", most már ne változtassunk azon, ami bevált. Írjunk a nehézségekről, az elbukott küzdelemről, akármit is jelent. Jaj de sivár hely lesz a világ nélkülem. Ha már a vonóbul bot lesz, amivel a temetőbe elbotorkálok.
A kiábrándultság oka? Minden költő ráébred egyszer, hogy neki társadalomformáló ereje van. Aztán asztalhoz ül és ki rímekben ki anélkül siránkozik, hogy minden el van cseszve. És sírnak még és a társadalom mégis megy a feje után, pedig ők megmondták, hogy minden el van cseszve.
Emberek nagy elemzéseket írnak arról, hogy ez a vers tele van metaforákkal, hogy a levert szabadságharc fájdalma ordít belőle ami olyan volt mint a kiűzetés a paradicsomból, stb. Szerintem ha mondani akart volna valamit Vörösmarty, akkor mondhatta volna. Legalább most, élete végén. De nem tette. Nem akart mondani semmit. Csak félt és fájt.
A kis felkanyarodás a vers végén nem optimizmus, csak a teljes zűrzavar kifejezése.
Ha Vörösmarty versét egy mondattal fejezte volna ki, akkor azt írná: "Jaj, de félek a haláltól."
Az ember valahol tisztában van vele, hogy csak az nem fél a haláltól, aki elégedett az életével. És az elégedettség nem attól lesz, hogy elég pénzt herdáltam el, hanem attól, hogy olyan ember lettem, amilyenné válni akartam. Létrehoztam, felépítettem, megteremtettem. Ez vagyok.
Aki azt érzi vénségére, hogy "igyuk le magunkat és ne gondolkodjunk" (mert elcsesztük az egész életünket), mint Vörösmarty, az biztos nem az elégedettség jele. És ez minden politikai mocsoktól független.
Nem kellene, hogy ez az önszánalom tananyag legyen.
