IRODALOM témák:


Dráma Elbeszélő költemény Eposz Komédia Kötelező Legenda Mese Mitológia Monda Novella és Elbeszélés Regény Tanmese Vers

 


IRODALOM SZÓLÁS és KÖZMONDÁS PSZICHO ZENE FILM ÉLETMÓD MAGYARSÁG és TÖRTÉNELEM

 

Népszerű szerzőink:


cinegefantomHunorJób GedeonLáron Ádámmikkamakkavörös ördögnagyöregNapHoldNév nélkülpszichopatiszegény legényHoffer Botondszemfüles
IRODALOM / Kötelező   Vers

Miről szól Arany János - Letészem a lantot című verse?

Megtekintés 3786
1
6

vörös ördög


Arany János:
Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

Becsuk

Arany Jánosnál sem ritka az elégikus sajnálkozó hangvétel, de nem is ezért szeretjük (hanem a népi balladáiért). Ebben a versben Arany azt verseli el, hogy nem versel többé.
A darab a világosi fegyverletétel után íródott. De ami ennél is sokkal erősebb érv a sajnálkozásra, az Arany életközepi válsága, amiben totál értelmetlennek érzi az életét. És ugyan melyik költőnknek ne lett volna ez a szívszorító és nemzet- és személyiségtipró két esemény ragyogó alkalom a sírva-nyafogva tapicskolásra a kilátástalan önsajnálatban? Lássuk, hogyan hangzik ez Aranyosan.
a vers itt:

Hallható, hogy ez inkább óda, mint temetési ének, és ez mindenképpen reménykeltő, hiszen megszólítja a költő az ifjúságot, keresi vele a kapcsolatot, tehát van remény. Az ifjúságot itt nem életévekben mérjük. Ez költészet. Az ifjúság azt jelenti, hogy bennem tavasz van, élni akarás, ami a költő esetében írni akarás. Megjelennek a tavasz elemei: dal és tűz. És nem csak a remény van jelen, hanem a költői élvezet is, hogy van miről nyavalyogni, hiszen emberi kor és történelmi idő is igazán kedvező ehhez.

Arany példaképének és talán barátjának tekintette Petőfit, verseiben sokszor utal őrá vagy a verseire. E versében a kötődés a 3. és 5. versszakban is megjelenik. A lant szimbólummal is Petőfinek felelt "A XIX. század költői" című versének filozófiájára, mely szerint a költőnek az a munkája, hogy tanítson és buzdítson.
De míg Petőfi mindvégig a társadalomformáló és nemzetlelkesítő közösségi költészet híve maradt, addig Arany könnyedén élt a személyes költészethez való jogával, és inkább magának írt verseket még akkor is, amikor a nemzetet kellett volna felgyógyítani.
Arany e versében megkérdőjelezi, hogy van-e egyáltalán értelme a költészetnek a szabadságharc bukása után?
Persze, hogy van, hiszen most van csak igazán feladat! De Arany ezt nem így látja és inkább azon mereng, hogy mennyivel jobb volt a reményteli ifjú múlt, mint a jelen megfáradt és csalódott öregsége.
És megbocsáthatatlan, hogy Arany temeti a nemzetét, hogy még hatásosabban azt mondhassa, hogy a nemzet meghalt, már senkit se érdekel a nemzeti költészet. Pedig a nemzeti költészetet ma is szomjazná a magyar, de Arany meg sem próbálkozott vele.
Bármennyire is temeti a nemzetet a költő, a letargikus és önostorozó, nemzetlehúzó kínlódás ellenére is teljesültek az álmai:

(mi, Arany és Petőfi)
"Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget."

Ez bejött.
...végül azzal zárja sorait, hogy letészi a lantot, mert ugyan "Kit érdekelne már a dal?"

A versírás nem a történelmi viharoktól vált haszontalan időtöltéssé, hanem attól, hogy a költő magáról írta magának.
A fát, ha élete megszakad, csak egy perccel éli túl a virága. = a költő, ha meghal, csak rövid ideig érdekelnek még bárkit a versei. Nem feltétlenül. Lehet erőlködni, próbálkozni: a virágos ág is elsenyved még ideig-óráig a vázában, a semmit mondó verset is feladják a suliban...

MEGOSZTOM: FB Twitter

Miről szól


X