1473
Narcisszusz legendája az önelvesztésről, az önimádatról szól.
Narcisszusz születéskor azt jósolták, hogy csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem látja meg önmagát.
A jóslat úgy vált valóra, hogy sorra utasította el a beléje szerető nimfákat, míg egyikük a bosszúállás istennőjéhez, Nemesziszhez fordult, aki megbüntette az ifjút. Narcisszusz vadászat közben megszomjazott, és amikor egy tóhoz lépett, meglátta a tükörképét a vízben, és beleszeretett a saját szép arcába (melyre bizonyára anyja is nagyon büszke volt).
Egész nap hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét, így ugyanazt a kínt élte át, mint a visszautasított szerelmes nimfák.
A fiút megtéveszti a tükörképe, mivel abban csak a csodálatra méltó részei tükröződnek vissza, rejtve marad a háta, az árnyéka, "a sötét oldala". Csak saját idealizált képmásába szeret bele, sem önmagát, sem másokat nem képes szeretni. Az elragadtatás egy hamisan egyoldalú szépségért epekedik, a vágy beteljesíthetetlen, boldogtalan végkifejletet ígér. Mivel az ifjú a valódi énjét megtagadja, lemond az igazi életről, a megtapasztalásról, helyette a felszínességet választja.
Végül belezuhan a tó mélyébe és odavész.
Az ifjú helyét a parton reggel egy csokor frissen nőtt nárcisz jelzi. A nárcisz szó jelentése kábító, bénító (görög narkoa szóból).
A virág a mitológiai alakról kapta nevét, az önimádat jelképe. Önmagukba záródó belső szirmai is szépen szimbolizálják ezt.
Az idealizált önképnek szóló imádat és az önmagát felemésztő depresszív vágyakozás leírására alkotta meg Freud a nárcisztikus kifejezést.
