948
Ady Endre: El a faluból
A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
Minden, minden a régi,
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.
Belehalok, ha mondják,
Hogy én itt szálltam útra,
Megtagadom a csókot,
Amely útra indított.
Én a bolondos zajnak,
Én a cifra Városnak
Vagyok a kóbor lelke,
Ne gyalázz meg hát, falu.
Óh, kapj fel innen, Város,
Ragadj el innen, Város:
Kik messze kiröpültek,
Sohse térjenek haza.
- 1906 -
a vers itt:
Az "El a faluból" 1906-os, egy évvel korábban írta, mint a másik "hazaszeretettel teli" költeményt, a tékozló fiú hazatérését, a "Hazamegyek a falumba" címűt. A két verset azért szokták együtt említeni, mert szépen kifejezik a költőben lévő feszültséget, amit a hazájától való elszakadás és az állítólagos hazaszeretet keltett benne. Azért nem árt ha tudjuk, hogy Ady semmit és senkit nem szeretett saját magán kívül és az e versekben megjelenő feszültség sokkal inkább egy önbizalomhiánynak tudható be, nem az űzött meg nem értett költői léleknek. Se maradni nem akar, mert itt nincsenek rajongók, akik hype-olják a közepes költőt, se menni nem mer, mert a nagyvároshoz ő édeskevés.
Szerencsére azonban találkozik Lédával, aki bevezeti a Párizsi forgatagba, lefordít neki több tíz francia korabeli költeményt és így már megtalálja a "saját hangját". A költeményben persze ezek nem láthatók, a vers csak egy elvágyódás, egy elszakadást eröltetés. Nem azért nehéz az elszakadás, mert annyira szereti az otthonát, hanem azért, mert tisztában van vele, hogy nem ért semmihez és így elég nehéz világgá menni.
A költemény arról tanúskodik, hogy Ady végül elmenekült a faluból, lényegében lerúgta magáról a faluját, mert itt nagyon szenvedett attól, hogy nem veszi körül egy füstös kocsma, egy tömött pénztárca , egy pár kiélt szajha és több ezer rajongó, aki neki hajbókol. Később, Párizsban ezt mind megtalálta.
A kép, amit fest a szülőfalujáról, tehát nem egy anyaöl, egy felnevelő és útra bocsátó szülőfölddé, hanem a frusztrált ember gyűlölt szülőföldjéjé, ami szürke, unott és amiből meg kell menteni Adyt. (Micsoda férfi, valaki mentse meg!)
A város menti meg "hősünket", ahol kedvére züllhet, ihat és urvázhat, ami a csövén kifér.
Persze, hogy boldogan lecserélte a falut a városi nyüzsgésre. Kisebb faluból, a nagyobba, aztán a kisvárosból, a a nagyvárosba költözött, végül külföldre menekült önmaga elől, hogy lenézzen mindent és mindenkit, aki nem az egyik nemibajtól a másikig méri az életét, hanem valamiféle értéket próbál teremteni benne.
Párizs már Ady idején is a fények városának számított, és az is maradt annak ellenére, hogy a nevessé tett költő odavitte a setét lelkét.
Persze ez se jött be, az se jött be, mert Adyt mindenhol saját gondolatai gyötörték, ezért aztán hazajött mint tékozló fiú és megírta a másik faluverset.
Ha Ady bácsi életében valami hasznosat tett volna, költészetünk is szegényebb lett volna...
(egy kozmopolita sötét folttal)
A másik vers:
