993
Műfaja ars poetica.
Hangulata felfokozott, heroikus, dacos.
Típusa énszerep-vers
Ady ars poetica-ja (költői hitvallása) abbéli izgalmában született, hogy Hatvany Lajos megmondóember megírta neki, hogy utóbbi kötete semmitmondó és formailag is nulla, valamint a versei üresek és egyre értéktelenebbek.... azért félti őt.
Mit tesz ekkor az önelégült Ady? Előveszi a fiók mélyéről a régóta őrizgetett frappáns két-három-sorosait és némi sértettséggel fűszerezve összefűzi verssé, ami helyenként rímel, tartalmilag meg pont olyan, mintha külön is kifejtette volna. Egy nagy szósaláta, amin rágódhat az utókor.
Ady büszkén kijelenti, hogy nem művészi értéket akar teremteni, hanem a társadalmat akarja megváltoztatni. Ahogy szokta. Közvetlenül az események helyett.
Hunn, új legenda
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.
Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
Messziről és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
Ady úgy gondolja, jogy az ezeréven is túlnyúló magyarság életét foglalja össze verseiben. Vallja, hogy ez nem csupán művészet, hanem milliók sorsát megéneklő "summája ezrekének”.
Szeretnénk azt hinni, hogy Ady a magyarság nevében perlekedik a világgal a magyarság méltó helyéért, a magyaroknak kijáró elismerésért.
S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ady Szent István előttre, a hunokig nyúlt vissza, a pogány korhoz. Ezzel jelzi, hogy az új, a modern mellett szeretne az ősiség képvielője is lenni.
Innentől kifejti érveit mimásról, mint önmaga értékéről, következik a himnikus önértelmezés.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
A hagyományt lekicsinyli, a klasszikusokhoz való kötődést idejétmúltnak tartja, a saját egyéniségét hirdeti.
Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.
Tipikus nárcisztikus szósalátát kapunk... ami annyira mélynek és ütősnek tűnik, hogy majdnem elhiszed, hogy értelme van. A tanárnak azt kell mondani, hogy az Adyra oly jellemző paradoxon jelenik meg az önértelmezésben, amikor a lírai én egyszerre üt és elszenved, parancsoló és áldozat is.
Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
A költő „milliókat vállal”, az a célja, hogy emberek millió ismerjenek magukra a verseiben.
(Szerencsére nem mindenki nárcisztikus, van aki dolgozik is, épít, alkot és táplál. Nagy költőnk azonban elidegenedett az ilyen lealacsonyító dolgoktól, mint a munka)
A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
A lírai én elvileg arra utal, hogy bátran vállalja a megsemmisülést is és nem arról van szó, hogy hangzatosan ellentétes tartalmú kifejezéseket ollózott össze véletlenszerűen.
Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
Ady öntudata végül oly magasra emelkedik, hogy a vers neki már csupán szolga (akinek a hátán felkapaszkodik az elismerésért.)
Önazonos kitartó, kitartott költőnk vágyott az elismerésre, de elveit, hogy ezt toprzékolással szerezze meg, sohasem adta fel.
Csak egy egyszerű költő, aki a semmiről ír és vinnyogva tapicskol az önsajnáló tehetetlenségben. Túlfejlett egójáról minden lepereg és a látszat álorcája minden kis Semmiséget eltakar. Költőóriási arc. Arc poetica. 
És Ady mindezt olyan meggyőződéssel nyomta, hogy a világ hitt neki. Aztán a következő generáció se akarta felülbírálni, ezért rajtunk maradt.
Lenézte azokat a költőket, akik értékteremtéssel bíbelődtek, nem a saját maguknak adott koronájukat fényesítgették, és nem csak önmagukról tudtak verset írni.
Az a baj, hogy Petőfi és Arany hatalmas egyéniségek voltak, akiket bármelyik verssorukról felismerünk... de a verseikben volt egy impozáns titkos összetevő is: tartalomnak hívják.
A vers egyetlen érdekes sora az, amelyiket Orbán idézte. Éppen ő, aki nagyon is jól ismeri ezt az Ady féle személyiséget.
A tükörből is.
Orbán - Eb Ura Fakó, Ugocsa non coronat
