3977
Rövid tartalom itt:
Puskin - Anyegin című regénye
OLVASÓNAPLÓ:
(A verses regény olvasását az teszi nehézzé, hogy az elbeszélő sokat foglalkozik magával, gyakran elkalandozik, miközben Anyegin történetét meséli.)
Első fejezet
A fiatal orosz nemes, Anyegin, vagyonos család sarja. Szentpéterváron ("a Néva partján" született) – apja annyira gazdag, hogy évente három bált is rendez. Miután a nevelőjét kirúgják a házból, Anyegin szabaddá válik, már nincs gondja a tanulásra (addig se nagyon törődött vele), ettől kezdve mulatni jár előkelő összejövetelekre. Szívesen látott vendég mindenütt, mivel kitűnően beszéli franciául, ami ekkoriban az orosz arisztokrácia nyelve volt, és minden témához hozzá tud szólni néhány mondat erejéig. Latinul idézget Homérosztól és Vergiliustól, bár a költészet sem igazán érdekli. Provokatív, szőrszálhasogató, sznob és saját magán kívül semmi sem érdekli igazán. Nagy vagyonával nem tud mit kezdeni – apja vagy nagyapja sem tudott. A napjai céltalanul, felszínes társasági élettel, öltözködéssel és üres fecsegéssel telnek. Akár napi 3 órát is öltözködik, hogy mindenütt frissen jelenjen meg. Ahogyan férfivá érik (18 éves lesz), úgy érez rá a hódítás örömére. Minden nőt megkap, akit akar, és minden nőt meg is akar kapni. "Tudománya a szenvedély lett". Bőséges leírást kapunk a ruhákról, a divatról és a felszolgált legdrágább francia fogásokról, miközben Anyegin bálból bálba jár és nőkre vadászik, de valójában ez is untatja. Egyre többet időzik "a nagymagányú kis szobájában", ahol könnyebben viseli a benne üvöltő ürességet, a közönyt vagy depressziót, ami teljesen eluralja. Megcsömörlik. (Ezt a feleslegességérzést angolul spleen-nek, oroszul handrának nevezik.)
Ekkor az elbeszélő azt meséli, hogy barátja lett Anyeginnek és külföldi útjukat tervezték éppen, amikor váratlanul meghalt Anyegin apja. Nagy adósságokat hagyott maga után, a pénzt a hitelezők az örökösön, Anyeginen követelik. Anyegin azonban ezt a helyzetet is ugyanazzal a közönnyel fogadja. Levelet kap: haldokló vagyonos nagybátyja kéreti magához vidéki birtokára. Anyegin már az odaúton attól szenved, hogy majd szeretetet kell színlelnie, de megússza, mert mire odaér, az öreg nagybácsi meghal. Anyegin gyárakat és erdőket örököl és falvakat jobbágyokkal... hatalmas birtokhoz jut hozzá.
Anyegin két napig is úgy gondolja, hogy ott marad és vidéki ember, földesúr lesz, de aztán azt is elunja.
Második fejezet
Anyegin nem tud mit kezdeni az óriási vagyonnal, sem a csodaszép kastéllyal vagy a hatalommal, ami az ölébe hullott. Képet kapunk arról, hogy mekkora árat fizetnek a nyomorgó, kizsigerelt jobbágyok azért, hogy a nemesek kedvükre dőzsölhessenek. Anyegin a fellelkesedésében eltervezett földesúri reformjait (jobbágyok adójának csökkentése) sem valósítja meg végül. Menekül a látogatók elől és a róla keringő egyre botrányosabb pletykákkal sem törődik. azt beszélik róla, hogy bolond, alkoholista, és "veszedelmes csodabogár".
Hazaérkezik Németországból (a tanulmányai befejeztével) a szomszéd földesúr fia, (a szintén 18 éves) Vlagyimir Lenszkij. Teljesen Anyegin ellentéte. Művelt, optimista és életszerető, a költészet rajongója és lelkes űzője, tele van tervekkel és csodálja az életet, a természetet. Az életunt Anyeginnel csak egy közös van bennük: mindketten kerülni igyekeznek a nagy társaságot. Lenszkijt minden lányos ház próbálja magához csábítani, de ő hűséges szerelméhez, Olga Larinhoz. (Lenszkij szülei (apja) Olgával szerették volna összeboronálni a fiút, csak időközben meghaltak.)
Megismerjük a nemes Larin családot, melynek feje Dmitrij Larin, akihez annak idején kényszerből ment hozzá fiatal felesége. Az asszony mást szeretett és szenvedett a vidéki élettől, visszavágyott a városba és a régi szerelméhez. Lassan azonban beletanult a birtok irányításába és azt sem bánta, hogy megszabadult az iszákos férjétől aki belehalt az ivásba. Előbb azonban két lányuk született: Olga és Tatjana, akiknek egészen más volt személyisége.
Olga szép és fiatal, de egyszerű lány, aki elfogadja a körülötte lévő szabályokat, társasági normákat és nem vágyik többre. Tatjana azonban titokzatos és visszahúzódó, kerüli a társaságot, nem táncol, nem hímez, inkább egyedül olvas, rémtörténeteket és lányregényt, mindent.
Harmadik fejezet
Anyegin olvassa Lenszkij verseit és érdekelni kezdi, hogy ki az az Olga, aki annyira magával ragadta Lenszkijt. Elkíséri délután a Larin családhoz, hogy megismerje őket, de csalódottan állapítja meg, hogy épp olyan unalmas emberek, mint mások. Hozzáteszi azt is, hogy ő sokkal inkább Tatjanába lenne szerelmes, mert Olgában nincs semmi egyedi. Az önimádó Anyeginnek fel sem tűnik, hogy mennyire megbántotta Lenszkijt.
Az összejövetelen nem beszél Anyegin és Tatjana, nem volt illendő akkoriban, hogy férjezetlen leány megszólaljon az asztalnál. Nem ismerhették tehát meg egymást, Mivel azonban Lenszkij el volt jegyezve Olgával, megindult a szóbeszéd, hogy Anyegin Tatjana miatt ment a Larin házhoz. A romlatlan Tatjanának fogalma sincs róla, hogy Anyegin egy végletekig kiélt és kiégett ember. Nem látja ezt, nem is akarná látni, az Anyeginnel való kapcsolatot az egyetlen lehetőségének tartja, hogy szabaduljon a Larin ház kötöttségeitől, unalmától. Fantáziál és álmodozik és lassan beleszeret Anyeginbe. Érzéseit nem tudja megbeszélni senkivel – Olga éretlen, az anyjának nem meri mondani, barátnője nincs. Végül az öreg dajkájától, Nyanyájától kérdez a szerelemről, de az ő házasságában sem volt szerelem, a szülők rendezték el. A Nyanya nem álmodhatott szerelemről, nem tarthatta semmire, azt mondja:
"..az ifjú, kit szíven legyintett,
Hiszékenyen, vakon, bután
Szalad a délibáb után."
Tatjana szerelmi érzéseire azt mondja, hogy pihenjen. Tatjana azonban nem képes pihenni, vakmerő dolgot tesz: levelet ír Anyeginnek, amiben megvallja az érzéseit iránta, teljesen kiszolgáltatva magát.
TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ:
"Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!… A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében…"
Tánját reggel a dajka ébren találja, le sem feküdt, reggelig írta a levelet. Azt kéri a dajkától a lány, hogy küldesse el a levelet az unokájával Anyeginnek, de ne szóljon arról, hogy ki küldte. A dajka intézkedik. Azonban nem jön válasz. Két nap múlva Lenszkij érkezik, aki azt mondja, hogy Anyegin nem ért rá, mert levelekre válaszol. Tatjana örül ennek.
Végre lódobogást hall, Anyegin érkezik. Tatjana elébe megy, azután elbújik, de összetalálkoznak.
Negyedik fejezet
Tatjana és Anyegin egymással szemben állnak. Anyegin elmondja, hogy megkapta a levelét és köszöni, de inkább visszautasítja ezt a szerelmet. A szavai arra utalnak, hogy Tatjanát vidékinek és hétköznapinak tartja, a szerelmét gyermekinek, saját magát pedig különlegesnek és felsőbbrendűnek, abszolút nem kíván leereszkedni. Azt mondja Tatjananak, hogy majd talál mást magának.
Tatjanában egy világ omlik össze miközben csendesen visszasétálnak a házhoz és Anyegin távozik. A lány belebetegszik a bánatba – annyira, hogy az anyja sürgetni kezdi a férjhezmenést, mielőtt teljesen elfonnyadna.
Lenszkij és Olga kapcsolata megerősödik és házasságra készülnek. Bár érezhető, hogy Lenszkij jóval intelligensebb, műveltebb Olgánál, aki inkább csak a felszínes szórakozásnak él.
Anyegin messzire elkerüli a Larin házat, unatkozik, sétál, olvasgat és jórészt egyedül biliárdozik. A tél közeledtével kezd befordulni (depressziós lesz).
Lenszkij érkezik Anyeginhez, aki elmondja, hogy meghívták mindkettőjüket Tatjana névnapi báljára Larinékhoz. Lenszkij esküszik rá, hogy szűk körben ünnepelnek, ezért Anyegin rászánja magát, hogy elmenjen.
Ötödik fejezet
Már január volt, amikor megérkezett az első hó. Tánja "mélyen szerette az orosz telet", csodálta a zord szépségét.
Vízkeresztkor a cselédlányok összegyűlnek és egymásnak jósolnak. Tatjana is ott van velük, hisz a babonákban és nagyon szeretné tudni, hogy mi vár rá és remélheti-e Anyegin szerelmét. A vízbe csorgatott viaszból azonban csak valami sejtelmes rossz előjelet lehet kiolvasni, ami után Tánja zaklatottan tér aludni. Tátjana hitt a kártyában, a népszokásokban, az álmokban és mindenféle jelben. Akkor éjjel félelmetes álma volt: sokáig egy medve üldözte és Tánja nem tudott elfutni előle, már összeesett a fáradtságtól. Ekkor a medve felkapta és egy kunyhóhoz vitte, ahol mindenféle szörnyűséges teremtmény ült egy asztalnál: kutya szarvakkal, szakállas boszorkány, csontváz stb. és köztük Anyegin is, aki a házigazda. Tánja belép a házba és a szörny-állatok rá akarnak támadni, de Anyegin leinti őket, hogy a lány az övé. Anyegin kedves Tánjával, de hamarosan megérkezik Olga és Lenszkij, és annyira összevesznek Anyeginnel (Lenszkij Anyeginnel), hogy Anyegin leszúrja Lenszkijt Tatjana álmában.
Tánja zaklatottan ébred és rossz jelnek véli, amit látott. Hiába keres magyarázatot az álmoskönyvben. Nem tud szabadulni a rossz érzésektől és így érkezik el a névnapja.
Anyegin és Lenszkij is megérkezik a hatalmas bálra. Anyegin megharagszik Lenszkijre, amiért rábeszélte, hogy eljöjjön ennyi ember közé, ráadásul sejthető, hogy meg sem hívták és ez igen kellemetlen neki.
Vacsora után Anyegin bosszút áll: hevesen udvarolni kezd Olgának és minden táncot vele táncol. Lenszkij féltékenyen dühöng magában és szótlanul távozik, de eldönti, hogy párbajra hívja Anyegint.
Hatodik fejezet
Anyegin már nem látja Lenszkijt, ezért nem is érdekli már Olga, otthagyja. Lenszkijt is és Tatjanát is marja a féltékenység, amiért a szerelmeik egész este együtt táncoltak. Olga már nem találja Lenszkijt, magára a marad a bűntudatával. Csak Anyegin nem veszi észre, hogy mekkora bajt csinált.
Érkezik egy új szereplő, a valaha sokat mulatozó, szebb napokat élt, de lezüllött katona, Zareckij, akinek az a szerepe, hogy kézbesítse Anyeginnek Lenszkij párbajra hívó levelét és segéd legyen a párbajnál. Anyegin könnyedén igent mond rá, aztán elgondolkodik. Rájön, hogy gúnyt űzött Lenszkij szerelméből csak úgy szeszélyből.
Lenszkij ellátogat Olgához, aki bocsánatot kér tőle. Érezhető, hogy a lány számára semmit sem jelentett az a néhány tánc és a flört. Lenszkij azonban ugyanolyan sértett marad. A párbajról nem beszél.
Lenszkij egész éjjel verseket ír és így kialvatlanul megy a párbajra másnap hajnalban. A malom mögött párbajoznak. Anyegin sértő módon elkésik és a szolgáját, a rang nélküli Guillot-t jelöli meg segédjének (ami szintén sértés).
Zareckij lelkesen kiméri a 32 lépés távolságot, szembe fordul Anyegin és Lenszkij, megtesznek négy lépést, de nem lőnek. Újabb öt lépés után Anyegin elsüti a fegyvert és mellbe lövi Lenszkijt, aki meghal. Ekkor ébred rá, hogy egy ostoba tréfa miatt megölte az egyetlen barátját.
Az elbeszélő hosszan siratja a fiatalon és értelmetlenül meghalt Lenszkijt:
"Egy perce még: szívében égett
És lüktetett a lelkes élet,
Remény, gyűlölség, szerelem,
Pezsgett a vére szüntelen"...
Hetedik fejezet
Tavaszodik. Anyegin már nincs a kastélyban, visszautazott Szentpétervárra.
Olga nem sokáig búsul (a fiatal költő) Lenszkij halálán, hamar új udvarlója akad, egy lovas katona (ulánus). Férjhez megy hozzá és amikor külföldre vezénylik a katonát, vele tart.
Tatjana elmagányosodik és ugyanúgy szereti Anyegint. Egy alkalommal, amikor a kastély közelében jár, bekéredzkedik a kastélyba, a kulcsárnő, Anyiszja beengedi. Tanja ezután gyakran ellátogat a kastélyba. Bejárja, nézelődik Anyegin dolgozószobájában, beleolvas a könyveibe, a lapszéli jegyzeteibe. Lassan megismeri Anyegint. Rájön, hogy mindvégig csak szerepet játszott, a könyvekből merítette gondolatait, tudását és a jellemét, amit a külvilágnak mutatott.
Tatjana anyja közben már sürgeti a férjhezmenést, mielőtt Tatjana végleg kifut az időből. Még meg kell várni az utazással a telet, hogy a hóban gyorsabban haladjanak, mint a rossz utakon. Így is egy hétig tart, míg Moszkvába érnek a rokonokhoz, hogy Tatjanát bemutassák a következő bálokban, ünnepségeken, és férjet találjanak neki. Tatjana nem akar férjet, nem kelleti magát, mint a többi lány, csak lassan veszi észre valaki.
Egy generális, a "kövér tábornok" kiszemeli magának Tatjanát.
Nyolcadik fejezet
Újra Szentpéterváron vagyunk. A 26 éves Anyegin bejárta a világot és visszatért ide, egyik unalomból a másikba. Itt azonban megragadja valami: a "kövér tábornok" és herceg elragadó felesége, akit valami megfoghatatlan kedvesség és béke leng körül. Anyegin lassan felismeri Tatjanát. Nem is tudja elhinni, hogy az általa lenézett falusi kislány micsoda nagytiszteletű dáma lett. A herceg be is mutatja őket egymásnak, de Tánjának arcizma sem rezdül miközben a kötelező mondatok után távozik.
Anyegint azonban nem hagyja nyugodni a viszontlátás (és persze az, hogy Tatjana most már előkelőség és meg sem kaphatja, hiszen a herceg felesége). Nem tud aludni, Tánjára gondol.
Meghívót kap a hercegtől egy estélyre a hercegi kastélyba, és azonnal készülni kezd. Amikor odaér a kastélyba, csak Tatjanát látja, de a lány közönyös marad. és éppúgy átnéz rajta, mint hajdan Anyegin a fiatal Tatjanán. Anyegint ez még jobban feltüzeli, teljesen beleszeret, szinte belebetegszik. Levelet ír Tatjánának:
ANYEGIN LEVELE TATJANÁHOZ:
"Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
– Bár untam – elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra…
Lenszkij bús áldozatja lett…
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhödtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el…
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom –
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom…
Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban –
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevit,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani –
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!…
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe."
És Anyegin választ vár hiába. És újra ír, és újra. Egy társaságban megpillantja Tatjanát, de szigorúan és elutasítóan néz rá. Végül a teljes megbolondulás előtt elutazik Szentpétervárról. De hiába, nem találja a helyét, olvas, gondolkodik és szenved. Átgondolja az életét. Lenszkij és a többi megvetett barát, a megcsalt nők, a tengernyi hazugság mind-mind súlyos árnyakként nehezednek rá.
Tavasszal visszautazik és elmegy a hercegi kastélyba. Hosszan járja a szobákat és nagy sokára rátalál Tatjanára, aki egy üres szobában egy levél fölött sír... sejthető, hogy Anyegin levelét olvassa.
Egymással szemben állnak és most Tatjana utasítja el Anyegint. Szereti a férfit, és bármikor elcserélné a pazar hercegi kastélytermeket a vidéki szobájára és főleg a herceget Anyeginre:
"Inkább tűrném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét"
Elküldi Anyegint. Már elkésett:
"Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha."
(Anyegin élőhalottként távozik. Az elbeszélő pedig búcsúzik az olvasótól, és javasolja, hogy ürítsük fenékig poharunkat az életünk torán.)
