19701
"- Csókolj meg - mondta a púpos. - Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt - s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.
A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt - Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a "Poveretto!" kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.
Ugyanekkor azonban - a kacagás még tartott - a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.
Hirtelen néma csend támadt. A bokázó táncosok is megálltak, és elképedve meresztették szemüket. Cipolla egy ugrással fölpattant székéről. Védekezőn, oldalt nyújtott karral állt ott, mintha azt akarná kiáltani: "Állj! Csönd! El előlem! Mi ez?", s a következő pillanatban feje mellére bukott, s visszazöttyent székére, majd oldalvást lefordult a földre, ahol fekve maradt mozdulatlanul: egymásra hányt ruhák s görbe csontok halma.
A felfordulás szörnyű volt. Zokogó hölgyek rejtették arcukat kísérőjük mellére. Orvosért, rendőrért kiáltoztak. Fölrohantak a pódiumra. Csapatostul vetették magukat Marióra, hogy lefegyverezzék; kicsavarják kezéből az apró, sötét fémű, pisztolyhoz alig hasonló masinériát, amelyet szorongatott, s melynek szinte nem is létező csöve a sorsnak oly váratlan és ismeretlen irányt szabott.
Kézen fogtuk - végre hát - a gyerekeket, és a belépő csendőrpár mellett elhaladva, a kijárat felé vonszoltuk őket. - Ez már a vége volt? - tudakolták, hogy nyugodt lélekkel távozhassanak. - Igen, ez volt a vége - hagytuk rájuk. Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis - nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!"
A történet alapja Thomas Mann egyik nyaralása, ami Mussolini nacionalista Olaszországában történt és ennek hangulatát igyekszik visszaadni.
Egy kedvelt üdülőbe, Torre di Venerébe, a Grand Hotelbe egy angol család érkezik. (És fura kirekesztő jelenetek indulnak el...) Az eredeti asztaluktól, inkább a teraszra mennének, de az csak exkuzív vendégeké, ezért nem engedik őket. Azután az egyik gyerekük köhögni kezd, és máris rájuk küldik a hatóságot (Orvost), aki azt mondja, nincs komoly baj éss nem fertőző a gyerek szamárköhögése, de a szállodai menedzser kiutasítja őket, ezért egy fogadóban kapnak szállást.
A családtagok a túlzottan is forró napokon egy fürdőben igyekeznek lehűlni. A nyolc éves kislány leöblíti a homokot a fürdőruhájáról és egy percre meztelenül mutatkozik, ami közfelháborodást kelt. (Thomas Mann minderről mint családapa mesél és ezekkel a jelenetekkel igyekszik bemutatni a korra jellemző "középszerűséget és polgári hígvelejűség"-et.)
Egy plakáton Cipolla a bűvész hipnotizőr hirdeti magát, akinek az előadására a család este elmegy.
Az előadás további furcsaságokat tartogat. Cipolla egy visszataszító alkoholista figura, aki lenézi a közönségét és mindenkit megaláz, miközben a közönség jól szórakozik. (Az író ezzel kívánná felhívni a figyelmet az akkori politikai elit hipnotizőri működésére). Cipolla mindenkit nevetségessé tesz, aki valamilyen módon nem működik együtt vagy magára vonja a figyelmet. Cipolla évszámokat kér a közönségtől, aminek végösszege éppen az általa előre felírt szám lesz. (Mivel csak a saját emberei által mondott számokat hallotta meg). Azután kártyatrükkök következnek (aminek kapcsán az író elmagyarázza az olvasónak, hogy nem létezik szabad akarat, csak befolyásolt). Azután egyéni akaratok roppannak össze a nézőközönség soraiban, mindenki nevetségessé tett ember lesz vagy a szórakozó közönség része. Cipolla a szünet után már ostorral táncoltatja a közönséget.
(Közben az egyre unalmasabbá váló leírások között az olvasóban felébred a lázadás ez ellen a 'hülyegyereknek nézem az olvasómat' - bánásmód ellen: pl: a varázsló intett Máriónak: " intett neki, hívogató mozdulattal, ahogy szokás, kezét az orra elé tartva, s mutatóujját váltakozva, hol hosszan fölmeresztve, hol horgosra görbítve.")
Tehát a "varázsló" felhívja Mario-t, a segítőt, egyébként kávéházi felszolgálófiút a színpadra. Azzal piszkálja, hogy biztos szerelmi bánata van és elkezdi mindezt kitárgyalni a közönség szórakozására. Annak ellenére, hogy Márió világosan jelzi, hogy nem közönség elé való a téma. De Cipolla megbűvöli a szavaival és a púpos és visszataszító Cipolla gyakorlatilg csókot kér Máriótól, mintha a szerelme volna. A közönség nevet. Márió feleszmél, undorodva igyekszik a száját törölni, azután két lövéssel leteríti a férget. Néma csend, majd az emberek a színpadra rohannak és ráugranak "Marióra, hogy lefegyverezzék; kicsavarják kezéből az apró, sötét fémű, pisztolyhoz alig hasonló masinériát, amelyet szorongatott, s melynek szinte nem is létező csöve a sorsnak oly váratlan és ismeretlen irányt szabott."
A végén a gyerekek csak ennyit kérdeznek: “Ez már a vége volt?”
- Igen. Az író az elszenvedett nyaralás után megkönnyebbül.
----------------
Az olvasó azonban nem könnyebbül meg. Az elvakított tömeg felfalja az igazságosztót és nem kapunk semmi megnyugvást azzal kapcsolatban sem, hogy mi védve lennénk az elvakítástól bármelyik oldalon.
a mű utolsó pillanatai:
