3515
Petőfi Sándor: Az alföld
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
a vers itt olvasható:
Petőfi az alföldi táj egy-egy mozzanatát kiragadva nézelődik az alföldi tájon, ahol született.
Petőfit tartják az "alföldi tájeszmény" megalkotójának, őelőtte a költők csak a domboldalon pompázó virágos rétben gyönyörködtek és a hegyvidéken csörgedező patakokról ábrándoztak. Senki se vette észre, hogy a puszta rónaság milyen szép. Petőfi viszont meglátta a végtelen pusztaságban, a kolompoló jószágokban és a kocsmában rejlő szépséget is.
A kétféle táj ellentétével kezdi a verset (Kárpátok hegyei és alföldi rónaság síkja). Ezután a lelke sasként felemelkedik, innen nézi a méneseket, gulyát, nádast. Lejjebb ereszkedve a tanyát és a csárdát tekinti meg, aztán a vércse, gyíkok és a királydinnye következik. (A királydinnye nem egy finomság, hanem egy alattomos kúszó gaz, aminek a termése erős tüskékkel gonoszkodik, kiszúrja a talpat, de még a biciklikereket is.)
Ezután a nézőpont a látóhatárig távolodik, költőnk megvallja a tájnak, hogy szereti.
Happy end.
A költő romantikus képekkel próbálja szerethetővé tenni a tájat: mosolygó róna, smaragdszínű búza.
Több képet megnézhetünk sas-szemünkkel (madártávlatból) és közelről is.
A táj Petőfi szabadságvágyát, jellemét és egyéniségét fejezi ki: egyenes és egyértelmű.
(Szellemi képességeit is tükrözi: sík)
Petőfi annyira eltéphetetlen egységet érzett a szülőföldjével, hogy az első adandó alkalommal felköltözött Pestre inni, kávézni, verselni, pofázni és álmodozni arról, hogy majd egyszer nagy ember lesz. Itt a városban nagy honvágy ébredt benne a fárasztóan zsúfolt civiliízált élettől távol lévő tiszta síkvidék iránt, ahol szabad sasként lehet szárnyalni, és megírta ezt a verset. Mivel ekkorra már a szerelemben csalódott, kiábrándult és érzelmileg magányos költő volt, a lelke visszatükröződésének látta a tájat, ettől sugárzik a versből az érzelmi azonosulás. Itt, az alföldön született, itt érzi magát otthon és itt akar meghalni. (Ekkor még nem érkezett meg a nagy szerelem, Szendrey Júlia, mert ő 1846-ban lett meg, e vers pedig 1844-es.)
megszemélyesítés: "képzetem hegyvölgyedet nem járja" képzetem=képzeletem
hasonlat: "mint halvány ködoszlop"
metafora: a sas... "sas lelkem"
hangutánzó és hangfestő szavak: "kolompol", "pattogása hangos ostoroknak"
a jelzők prózaiak, pátosz nélküliek: "nyargaló", "lágy", "kalászos", "bús"
Az egész vers dísztelen és egyszerű, mint az alföld.
Az alföld kisbetűvel egy domborzati fogalom, azt jelenti alacsonyan fekvő, baromira sík vidék. Az Alföld a tájegység neve, konkrétan Magyarországon a Tisza melletti baromira sík vidéket jelenti. Petőfi nem járta be az egész Alföldet, ezért inkább kisbetűvel írta a címben, mert a nagy Alföld ezeknél e kis semmi jeleneteknél sokkal lenyűgözőbb látnivalókat is ad az embernek, pl. Hortobágyi kilenc lyukú híd, vad ménesek (lócsapatok), vizimadarak ezrei, madárvonulás ősszel és tavasszal, amikor itt megállnak pihenni, fenséges élmény.
Az alföldi táj azonban más költőnk számára sem maradt észrevétlen.
1834-ben Vörösmarty így epekedett, mikor az Alföldön kelt át útja során: "A vidékről nem írhatok, mert az széle táját kivéve róna, oly egyenlő mint az unalom."
