1384
Rövid összefoglalót itt találsz:
Fekete István - Vuk című regénye rövidenVuk és Karak jellemzése
Vuk OLVAsÓNAPLÓ, részletes tartalom:
Esteledett. Az erdő madárdala elcsendesült. Csak a feketerigó jelezte hangosan, hogy megjött Kag, a róka. Ő az erdő zöld szemű, vörös bundájú réme. Kag beleszimatolt a levegőbe és érezte, hogy a társa, (=az asszonya) érkezik. A neve: Íny.
Kag egy libát hozott el egy udvarból, és Ínyre bízta. Egye Íny a legjobb falatokat, ne a liba fejét, mert kemény a Gege feje (=a liba feje). Hoz még élelmet Kag, ha kell a "fiataloknak" (= a rókafiaknak).
Kag már nem volt éhes, mert útközben találkozott két Csusszal (= gyíkkal). És most talált egy Unkát (= békát).
Kag és Íny felmentek az óriás tölgyfához a rókavárba. Íny behúzta a libát a lukba.
Aludt "a nyolc rókakölyök. Iny körülszaglászta őket.
– Hát nem gyönyörűek? Nézd, Kag!"
Az egyik kisróka ébredezett és a libához kúszott. Kag felfigyelt rá:
"– Ez ér a legtöbbet. Öregapja vére van benne, ki első volt a nemzetségben. Vuk lesz a neve, mint az öregapjának – mondta."
Vuk és a többi kis róka is evett, azután aludni mentek. Íny pedig vadászatra készült Kaggal.
"Rövid a vadászatra való idő. Világosra itthon kell lennünk, mert aztán már a Simabőrű Ember jár az erdőn, aki azt hiszi, minden az övé, és gyilkolja a szabad népet, messziről marva átkozott villámló botjával." (=az ember a szabad vadállatokat vadássza a puskájával)
Íny a tópartra ment és Kag messziről hallotta, amint Íny elhibáz egy vadkacsát és a tóba csobban.
Kag Szúval találkozott. "Szú nem adja olcsón a húsát. Bőréből ezer tüske mered ezerfelé, és ha bajt érez, tüskés gombóccá válik,... és lehetetlen hozzáférni." (Szú = sün)
Kag futott a faluba a tyúkólakhoz, ahonnan a kakaskukorékolás hallatszott.
Még nem járt ott, óvatosan közeledett, mert nem tudhatta, hogy "őrzi-e a házat valami Vahur, akik nem szégyellnek a Simabőrűeknek szolgálni."
Vahur = kutya
Simabőrű = ember
Kag túl közel merészkedett, Vahur megérezte a rókaszagot és üldözőbe vette Kagot. "Kag az életéért futott, Vahur pedig a dicsőségért, mert ha elkapná, akkor a gazdája lágyan simogatná. És a többi kutya is erről ugatna minden holdvilágos éjjel.
Kagot azonban nehéz volt elkapni. Kicselezte Vahurt és a patakig üldöztette magát, ahol megvárta, amíg Vahur a túlparton eltűnik és ő kényelmesen visszament a saját nyomain a tyúkolhoz.
Amikor Vahur a komondorral találkozott, félt elmondani, hogy egy róka átverte, inkább azt mondta neki, hogy Kurra, a farkaskutya üldözte a rókát.
Közben Kag már a tyúkólaknál járt. Megette Cint, a kisegeret és könnyen besurrant, mert a tyúkolnál hiányzott egy deszka. Vérszagot érzett, valaki megelőzte. Csirik volt az, a menyét. (A menyét kiszívja az áldozat vérét, de nem eszi meg.)
Csirik megsebezte az egyik tyúkot, de nem volt ideje vért szívni, mert Kag megette őt.
A tyúkok lármázni kezdtek és az utcáról egy ember figyelmeztette a vadőrt, hogy zajosak a tyúkok.
Nem volt idő válogatni, "Kag felkapta a tyúkot, és becsúszott a gazba, mely összeborult utána, és eltakarta."
Május volt és hajnalodott, énekelni kezdett Füstös, a feketerigó. Kicsi falat Kagnak, nem törődött vele, de a tyúkszag miatt éhes volt és a tyúkot a kisrókáknak szánta. Meglátta Kalánt, a nyulat. Lesből megtámadta: "Kag kilökte magát, mint az íj a nyilat." és üldözőbe vette a nyulat. Kalánnak is kicsinyei voltak, próbálta kicselezni a rókát: a a zegzugolást választotta (= a cikkcakkban futást). Kalán ügyes volt, Kag nem kapta el és inkább visszament a tyúkért, hogy hazavigye.
De megtorpant. "A hideg futott a gerincébe, mert az ember a legveszedelmesebb fajtája, a villámló fegyverrel járó vadász közeledett a nyiladékon. Nyomában kutyája."
(nyiladék = egy sáv az erdőben, ahol kiirtják a fákat, hogy jobban lássák a vadat, amelyik kénytelen ezen a jól belátható területen áthaladni)
"Azt mondta kutyájának:
– Előre, Finánc!"
A kutya pedig előhozta a tegnapi liba szárnyának maradékát.
"– Ez a molnár libája. Megállj, vörös" - mondta az erdész és biztatta a kutyát, hogy fogjon szagot.
Kag nem magát féltette, hanem a családját, mert egészen közel voltak a rókavárhoz.
A vadász alakja újra megjelent és Kag megnyugodott, hogy a vadász eljött a rókavártól.
"– Jól van, öreg Finánc. Megtaláltuk őket. Nagy lesz az öröm a fővadász úréknál…"
Kag odaért a rókavárhoz. "A barlang szája előtt valami szörnyűséget zörgetett a szél, melyet az ember tett oda, hogy maga helyett őrködjön, amíg visszajön."
Csak egy ágra tűzött újságpapír volt, de a rókák annyira féltek az embertől, hogy a szaga is elég volt, hogy ne menjenek át ott.
Íny sem mert kijönni.
A vadász tudta, hogy a szegény róka inkább éhen hal a lyukban, minthogy nekimenjen a holminak, ami emberszagú volt és halálos veszedelemnek tűnt.
Kag és Íny beszéltek egymással, féltek mindketten.
Kag közeledni "hallotta az ember hangját, és a kutyák csaholását."
Feltámadt a szél és elvitte a papírt az odu bejáratától. Kag még várt egy kicsit, aztán beugrott a barlangba. Íny kétségbeesetten menteni akarta a kölyköket.
"– Ezt vidd – ugrott oda Kag, és a legszebbet, Vukot adta Iny szájába. – A víz mellett tedd le. A régi várnál. Rohanj!"
Íny elvitte a kicsit és sietett vissza:
"– Kag… Kag… végünk… Itt… vannak!
Nem menekülhettek.
A vadászok Csufit, az öreg tapasztalt rókavadász tacskót engedték be először.
"Úgy hordja majd ki őket, mint a rongyot…"-mondta a vadász.
A két nagy róka a kicsinyeit védte, és a kutya beszorította őket legbelülre. Iny belémart, mint a tűz, és Csufi görbe lábát nyomorékká" tette.
Kag is rátámadt és Csufi sivalkodva kiabált segítségért. Ekkor beengedték a másik kutyát is, Fickót.
Íny még utolsó erejével Fickóba is belemart, de "a kutya fogai összetörték gerincét, és Iny élettelenül zuhant fiai mellé, akiket mindhalálig védelmezett."
Fickót összemarta Kag, a pofáját is megtépte, de nem volt esélye ellene. "Kag is elmúlt, csak a lába mozdult még, mintha futni akarna. Vége volt.
Fickó kihordta a tetemeket, de Csufi nem tudott kimenni, mert több csontja és mindkét mellső lába is eltört.
A fővadász ideges lett, ez a legfontosabb kutyája. Felásatta az emberekkel a rókavárat, amit Kag olyan nagy gonddal épített és megtalálták Csufit, akiben alig volt már élet. Aztán meghalt.
A kisrókákra ráomlott a föld. De egy mégis megmozdult.
A vadász azt a kicsit beledugta tarisznyájába, gondolta, felneveli, és a fővadász úrnak ajándékozza.
A halott "Kag, Iny, Csufi és a kisrókák a gödör mélyére kerültek. A szép rókavárat velük együtt betemette a föld."
Vuk lapult a tóparton. Ösztönei azt súgták, hogy hiába várja a testvéreit és a szüleit. De azért csak várt.
Tás, a vadkacsa szállt felette". Vuk emlékezett az ízére. Lövés dördült és Vuk hallotta, hogy a vadkacsa lehullt. Az ösztönei megsúgták, hogy oda kell mennie.
De ekkor egy öreg róka szólította meg:
"– Ki fia vagy odalent, kis vérem?
– Kag fia vagyok… és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!"
Vuk azt mondta, az anyja hozta oda és őt várja.
Az öreg róka tudott a vérengzésről, de nem mondta el Vuknak, hogy nem él a családja. Azt mondta:
"– Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem Karak, és rokonod vagyok. Velem kell jönnöd."
– És… és Tást itt hagyjuk? - kérdezte Vuk. És megmutatta Karaknak, hogy hol van a meglött vadkacsa.
Karak meglepődött és érezte, hogy nagy kincset talált, akit öröm lesz felnevelni.
Miközben nagy harapásokkal darabolta fel Tást, a legjobb falatokat Vuknak adta.
Elindultak Karak barlangjába, ami nagyon magasan volt.
"– Így nehéz menni Vuknak – szuszogta Vuk.
– Hát hogyan szeretsz menni? – mosolygott Karak.
– Ha a fejem lefelé van – magyarázta –, nehéz a fejem. Úgy látszik…"
"Alattuk feketedett az erdő. Rejtelmesen susogott, és messze valahol a faluban éjfélre szólt a kakas."
"– De szép hangja van...."
- Kurri - mondja Karak a kakasra – Ha jó leszel, hozok neked, de hang nélkül, mert ha megfogjuk, már nem kiabál.
Vuk elfáradt, mire felértek, onnantól Karak felemelte őt és vitte Vuk mozdulatlanul tűrte "Egy helyen vége szakadt az útnak, és odébb egy méterrel folytatódott. Karak szinte átrepült a mélység felett, és Vuk lehunyta szemét, mert feje nekikoccant a sziklának."
Karak barlangja sokkal biztonságosabb volt, mint az övék.
"– Hát csak aludj. Ide nem jöhet senki. Sem a Simabőrű Ember, aki mindent fel akar falni előlünk, sem Vahur, a kutya, az a gyalázatos, aki eladta magát. Ki ne menj, amíg vissza nem jövök."
Karaknál volt még egy fél nyúl vacsorára és a barlang egyik sarkába falevelet hordott a szél, ott aludt el Vuk.
Reggelre Karak elhozta "Kurrit, aki énekelve méri az éjszakát."
Vuk máris nekilátott a kakasnak.
Kint Kiők (=ölyvek) vijjogtak.
Lassan már dél volt. Lepihentek, hogy estére, a vadászat idejére frissek legyenek.
Vuk ébredt először és észrevett egy Csuszt (=gyíkot), de nem akart hangoskodni, amíg Karak aludt.
"Kint lárma támadt. Emberi kiáltások, kolompkondulás és ostorpattogás.
– Hallod a Simabőrű Embert? – dörmögött Karak. – Nem tud csendben lenni! Teleordítja az egész erdőt, és azt hiszi, minden őérte van. .. Némelyik villámló bottal jár, és megöl úgy, hogy közel se megy hozzád.
...sajnálja tőlünk, amit megeszünk, mert azt hiszi, minden az övé. Kurri is, Kalán is, Tás is meg a többiek. Az ember is azt szereti, amit mi, és megöl bennünket, hogy több maradjon neki. Meg a bundánk kell neki, mert sima bőrű, mint az Unka, és fázik, amikor kemény lesz a vizek háta."
(kemény lesz a vizek háta= befagy a tó és a patak vize)
A sziklás barlanghoz nem tud felmenni az ember, mert úgy jár, mint Kele, a gólya, két lábon.
Az ember "Erős, mint Mú, a marha, akinek még a tejét is ellopja, és mi nem bírunk vele, de kikerüljük, és elvesszük tőle, amit lehet." - mondja Karak.
"Nincs orra, nincs lába, nincs szeme, nincs füle" = az ember esetlen és ügyetlen a rókákhoz képest
Ezért tudták elkerülni a rókák eddig a teljes pusztulást.
Karak figyelmezteti Vukot, hogy óvakodjon Vahurtól, aki a jó szaglásával az embert segíti.
Azt is mondja, hogy most már együtt maradnak ők ketten és nem mehet vissza a családjához.
"– És eljönnek hozzánk?
– Nem jönnek. Majd elfelejted… és gyűlöld a Simabőrűt, aki elpusztította őket.
Vuk leült. Keserű lett a szája, és örökre meggyűlölte az Embert"
Karak azonban nem hagyta szomorkodni. Meglökte az orrával:
"– Gyere! ...Élni kell. Megtanulni a szabad rókák furfangját, és megmutatni a Simabőrű Baromnak, hogy Vuk nemzetsége erősebb, mint ők."
Közeledett Nyaú, a macska, aki otthagyta a falut, és a szabad néphez számította magát. Karak szerint nem érdemes vele vesződni, mert élesek a karmai. Vuk mégis jobban meg akarta nézni Nyaút, de a szemei megvillantak és a macska észrevette őt. Vuk megtanulta, hogy be kell hunynia a szemeit, ha észrevétlen akar maradni.
Karakkal együtt lementek a tó közelébe és Vuk elindult az első vadászatára. A fűszálak között csúszott, mint a szellő és érezte a vadászat ősi gyönyörűségét.
Karak büszke volt Vukra és tudta: "Első lesz a rókák között!"
"Úgy ment a kisróka a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka.
A szimatban mind több lett az élet, és több a melegség."= érezni lehetett olyan állat szagát, amelyik jó ennivaló.
De Vuk nem érte be a békával.
Egy vadkacsa, Tás a sekély vizen ringatózva aludt. Vuk óvatosan megközelítette és elharapta a nyakát.
"A küzdelem halk volt és rövid és Vukon végigborzongott az elért zsákmány dicsősége."
Egy nagy róka léptei közeledtek és Vuk azt gondolta, hogy Karak az, de egy idegen róka volt. Magának akarta a vadkacsát és megfenyegette Vukot:
" - Ha el nem hordod az irhád, megfürdetlek, mintha Unka lennél, akinek kiáll a szeme, és csak a nagy szája van! Takarodj!"
Az idegen róka megérezte a közeledő Karak szagát és azonnal meghunyászkodott:
"- Karak öccse vagy, akinél én senkit többre nem tartok… és máris megfogtad Tást? Csodálatos!"
Karak közel ért, megrohanta az idegent és alaposan megtépte.
"– Hordd el a tetves bőröd, Sut, amíg jó dolgod van! – mondta"
Sut vinnyogva tűnt el a sásban, de még visszakiáltott:
"- Karak, te fogatlan kutya! Találkozom még az öcséddel, a híres Vuk unokájával, de kirázom a bőréből! A nyüvek kopasszanak meg benneteket, és Kró, a holló játsszon a szemetekkel!"
Karak csak most értette meg, hogy Tást Vuk fogta. Segített neki felvinni a barlanghoz, és nagyon büszke volt rá.
Vuk napról-napra ügyesebb lett és sokat nőtt.
Egy nap Karak azt mondta, hogy a barlang nagyon meleg lett, elköltöztek nyárra: egy búzatáblába, egy földibodza alá.
Bár néha megáztak, Vuk nem bánta, mert itt sosem unatkozott és megfigyelhette Vahurt és az erdészt, akiket messziről kiszagolt. Vuk kiismerte az embert és el tudta kerülni "a vaskarú csapdákat, mikben a Simabőrű ereje lakik."
"Vuk úgy élt, mint egy püspök, akinek mindennap finom liba- és kacsahús van az asztalán" Karak is meghízott mellette.
Vuk már legénynek számított a rókák között, és "mint valamikor, az első vadászaton Tás, úgy vonzotta a veszély Vukot."
Karak féltette Vukot a fővadász házától, de Vuk úgy gondolta, hogy neki neveli a Simabőrű a kövér kacsákat.
A vadásznak mindene megvan, semmi oka rá, hogy bántsa a vadakat. "Arra nem gondolt Vuk, hogy a vadászat ősi ösztöne az emberben éppen olyan öreg, mint a rókában."
Egy puha fehér angóramacska, egy Nyaú közeledett, Vuk egy pillanat alatt elharapta a nyakát és kiterítette. Megindult vele kifelé, de érezte, hogy figyeli valaki. "Egy rab róka.
Vuk közelebb ment, a két róka orra összeért.
" – Olyan vagy, mint én – kezdte a rab rókalány –, és jó, hogy eljöttél. És most szeretnék veled menni…"
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Vuk.
– Rám szakadt a fészek, ahol születtem. A tóparton, ahol Tás lakik… Én Iny lánya vagyok...
– Nézz meg jól, Iny – mert az a te neved –, és tudd meg, én is ott születtem a vízparton. Az én anyám is Iny volt, és én a te testvéred vagyok…"
– Vuk, testvérem, ne hagyj itt! - kérlelte a rókalány, de Vuk most nem tudott segíteni. Azt ígérte, hogy beszél Karakkal, és valahogyan kiszabadítják.
Vuk mindent elmondott Karaknak, aki haragudott, hogy Vuk odament, de tudta, hogy ki kell szabadítaniuk Ínyt. Nem tudtak elaludni, esett rájuk az eső, és azután a fényes napmelegben együtt száradtak a búzamezővel.
Előbb Csí népe (=a fecskék), később Rá (=a varjú) is jelezte a rókákat és Karak aggódott, hogy a nagy zajongásra felfigyel az ember. Karr, a kabasólyom a fecskéket látta meg, de elszalasztotta a fogást.
A fővadász és a vadőr azonban meghallotta a madarakat és tudta, hogy róka bújkál a búzában.
Karak mérgelődött:
- ... a tetűk egyék meg Rát, azt a piszkos körmű tolvajt. Most aztán nyakunkon a Simabőrű.... Más tanya után kell nézni. Egyszer még itt alszunk, de többször nem, mert baj lesz."
– És Iny? – kérdezte Vuk.
- Ahhoz nagy vihar kell és olyan sötét, hogy mi is csak tapogatózva járunk. Amikor "fényes villanások morognak felettünk, és még a legnagyobb fák is jajgatva hajladoznak".
Ekkor mordult az ég, a felhők egymás hátára szaladtak és összetorlódtak..." óriási vihar kerekedett, elérkezett az idő Íny megmentésére.
Vuk vidáman, Karak pedig szorongással gondolt a veszedelmes útra.
Azt mondta Vuknak, hogy saját magáért se kockáztatna ekkorát, mint most Ínyért. Vuk pedig megígérte, hogy gondoskodik róla öreg korában.
Amikor a vadászházhoz értek, a Simabőrű kinn állt és a kisebb kutyáit szólította: Finánc, Borzas! Azokat beengedte a házba, a komondor azonban kinn maradt és behúzódott az ólba.
"- Sietnünk kell, amíg a csendet agyonveri az eső" - mondta Vuk, aki ismerte a járást. Íny boldogan üdvözölte Vukot és Karakot és azonnal ásni kezdtek. Íny belülről próbálta átkaparni magát, Vukék pedig felváltva ástak és őrködtek kint. Ínyt sodronykerítés őrizte és le kellett ásniuk az aljáig. Órákig ástak. A viharnak már vége lett és csak a szél hangja rejtette a zajongásukat, amikor Íny végre megjelent a lukban. Sikerült! Íny kijutott.
És ott ültek fáradtan együtt hárman.
"Valami különös boldogságot éreztek, mely végigszaladt a gerincükön, aztán a vérükben kezdett táncolni. Nagy érzés volt és szép, mint maga az élet."
És rohantak ki a szabad erdőbe.
Amikor kiértek az erdőből, egy nyúl feljajdult, aztán elhallgatott.
"– Ki mer az én területemen vadászni?! " - kérdezte Karak.
Kurra volt az, a farkaskutya. Kurrának remek orra van, Karak aggódott, hogy kiszagolja őket és a tapasztalatlan Íny nem tudná megvédeni magát.Karak félrevezette Kurrát és ugyanazon a csapáson kezdett visszaszaladni, ami a vadász házához vezetett. De hamar letért róla és visszament Vukékhoz, Kurra pedig szembetalálkozott a vadász komondorával a vadászháznál. Összemarakdtak. A vadász meghallotta, hogy idegen kutya van az udvarban. Vette a puskáját és lelőtte. Kurrának vége volt.
"A nagy kutyaugatást elharapta a puska csattanása", és Karak elégedetten felállt: - Mehetünk.
Kurra ott végezte a vadász szemétdombja alatt. (A vadász úgy gondolta, hogy majd a cigányokra fogja a kutyalopást.)
"- Szegény Kurra! De hát így jár az, akinek hosszabb a lába, mint az esze." - mondta Karak. Az otthagyott Kalánt (=nyulat) a földibodzához vitték megenni.
Amikor hajnalban felébredtek, már ott volt a Simabőrű, és őket kereste. Az aratók arattak, a vadászok lesték a rókákat.
"– Nem lehet elmenni – lihegte Vuk. – Mindenütt a Simabőrű. Villámló bottal… Várni kell!"
Egyre csak arattak és közeledtek.
"Uzsonnára már csak egy kis sarok maradt a nagy táblából, s ebben a kis sarokban, a földibodzák alatt lapult a három róka. A halálfélelem hűvös szele ott suhogott felettük." Az emberek leültek enni. Vuk óvatosan kilesett és meglátta a menekülés lehetőségét. Íny és Karak követte őt és mire a vadászok észbe kaptak a rókák már messze jártak.
Karak azt mondta: "- Bátor vagy, mint a nagy Vuk volt, neked nem parancsol senki."
Vuk már két éves volt és a legerősebb a rókák között. Eltünedeztek a vadőr tyúkjai és libái és még Íny is kiszökött Vuk segítségével.
Késő ősz volt, a vadászat kezdete. A hajtók nagy csörgéssel igyekeztek az erdőből kiűzni a vadakat, hogy könnyű célpontok legyenek.
Vuk azt mondta, hogy maradjanak az erdőben, ott nem lesz baj.
A hajtók zaja közeledett ... "Innét mi mindent látunk, de bennünket nem lát senki." Vuk tűrte a zajt és Íny azt tette, amit Vuk is helyesnek tartott, de Karak nem bírta. "Látszott rajta, hogy elvesztette már a fejét, és amikor az egyik hajtó a botjával rávágott a mellettük levő bokorra, kirohant a sűrűből, mint a villám. "
Egy hajtó elordította magát, hogy - Róka! - és mentek többen rókát lőni.
Karak érezte , hogy a villámló bot "belémart az oldalába", de nem törődött vele. Menekült tovább, aztán megállt. Valami nagy nyugalmas fáradtság szállta meg. A hajtók tovább mentek. Karak megkereste Vukékat és Vuk tudta, hogy Karak meg fog halni. "Egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlás szárnya verte le."
Karak az utolsó erejével azt mondta:
" – Én most elmegyek. Vigyázzatok magatokra és a rókák szabad népére… Itt nem jó… menjetek a barlangomba. Tietek. "
"– Menjünk innen – mondta Vuk szomorúan. Karak elmúlt, és te hallod, Iny, amit mondok: ezt megbánja a Simabőrű. "
Ott maradtak Karak barlangjában, de hamarosan már külön mentek vadászni "mert Iny is megismerte az erdőt és a rókák népének minden furfangját. Nyúlánk, szép róka lett. Veszedelmesen gyors és okos, akárcsak az anyja."
Egy reggel minden fehérbe borult, leesett a hó. Nem szerették a havat, mert megmaradt benne a "csapájuk" (= a csapásuk, az útvonalaik, ahol eljártak és így követhetőek voltak.)
Egyszer Íny egy fiatal rókát hozott a barlangba, Barkot. Íny marasztalta, de Bark tudta, hogy nem illik maradnia, inkább áthívta Ínyt a saját barlangjába. És Íny vele ment. Vuk pedig egyedül maradt.
Koratavasz volt már, amikor két idegen róka üldözött egy harmadikat. Vuk eléjük állt, és az egyik megtámadta Vukot. Megverekedtek és Vuk a fához vágta a támadót, a másik pedig elmenekült. A harmadik róka köszönetet mondott Vuknak, amiért megmentette és bemutatkozott:
"- Én Csele vagyok, Bark húga. Köszönöm, Vuk! Te bátor vagy és erős, és olyan jó a közeledben lenni."
És Vuk hazavitte magához Cselét, aki olyan ügyesen ugrott át a szakadék fölött, mintha fecskeként repülne.
"– Ó, de jó itt nálad, Vuk… és olyan különös meleg, fényes minden…
Vuk is úgy érezte, megváltozott körülötte minden. Nem találta önmagát, mert mindig a kis rókalányra gondolt, aki ott feküdt mellette, és fejét az ő nyakára hajtotta. "
Vuk érezte, ahogy körülveszi őt a világ... és amikor az időt végigjárja, az ő fiai folytatják majd. Már tudta, hogy a rókák szabad népe nem vész el."
– VÉGE –
---------------------------
Szereplők:
Kag = az aparóka
Íny = Kag társa, a kisrókák anyja
(fiatalok = rókafiak)
Vuk = a legügyesebb kisróka
Íny = Vuk életben maradt testvére is Íny, aki rab a vadőrnél
Karak = öreg és tapasztalt rókarokon
Sut = az utolsó a rókák között
Bark = Íny új rókabarátja
Csele = Bark húga, Vuk barátnője
Vahur = kutya
Simabőrű = ember
Füstös = a feketerigó, amelyik a rókavárnál lakik
Lutra = a vidra
Gege = liba
Szú = sün
Cin = egér
Csirik = menyét
Kalán = a nyúl
Borsos = a vadőr (nem a fővadász)
Fővadász (Erdész)
Finánc = az erdész kutyája
Csufi = a fővadász tacskója, akit megöl Íny és Kag
Fickó = a másik vadászkutya
Kurra = a jegyző úr kutyája
Basa = a vadász komondora
Tás = vadkacsa
Kurri = kakas
Kiő = ölyv
Kele = gólya
Mú= marha
Nyaú = a macska
Szi = a kígyó
Zú = zöld szárnyú fényes bogár, később mindenféle rovar, zümmögő légy
Hu = a bagoly
Kró = a holló
Csi = a fecske
Rá = a szürkevarjú
Csete = földibodza
Csám = a disznó
Karr = a kabasólyom
..........................
rókák szokásai:
- minden nyílásnál óvatosan mennek át
- a saját barlangjukba is óvatosan mennek be
- figyelik a szélirányt, hogy a szagukat merre viszi a szél
- lehetőleg ugyanazon a csapáson járnak, hogy a kutya ne legyen biztos benne, hogy a róka most járt-e ott vagy régebben
- nappal alszanak és sötétedéskor indulnak vadászni
- mielőtt lecsapnak, behunyják a szemüket, hogy ne villanjon meg a sötétben
---------------------
"villámló bot" = puska
"a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak" = a fák illatokat bocsátanak a levegőbe és úgy beszélgetnek egymással
"majd elrontanám a fütyülődet" = megennélek és nem fütyülnél többé
az orra "úgy megfogta a szálló szagokat, mint a lépvessző a madarat" = régen szokás volt úgy madarat fogni, hogy a faágat (=vesszőt) megkentét egy sűrűre főzött enyvvel (=léppel) és a madarat odacsalták egy kalitkás madárral vagy magvakkal és a madár lába beleragadt az enyvbe... a madarat megsütötték, megették... Innen származik a "lépre csal valakit" szólás
nyiladék = egy sáv az erdőben, ahol kivágják a fákat, hogy jobban lássák a vadat, amelyik kénytelen ezen a jól belátható területen áthaladni
"Unka népe zengve muzsikált" = brekegtek a békák
"Kiő madarak kiabálnak, kik Cin népét lesik" = ölyvek vijjognak a magasban és lesik az egeret, hogy zsákmányul ejtsék
Vuk és Karak jellemzése
